A két cseléd....

Tolvajnők naplója

Belépek a madame szobájába. A vekkert rá teszem a kályha tetejére. Sosem bízom az időérzékemben. Máris elönt a hányinger ahogy megérzem a levegőben, madame gyomorszaggatóan édes illatát. Minden átvette ezt a szagot. Hiába hoz minden reggel friss tejet a tejes... estére már megposhad. Az büdös neki....persze, mert az rögtön feltűnik neki, hogy a tejnek áporodott szaga van...bezzeg neki....hogy képes ezt elviselni...magán persze nem érzi. Az ő bőre is rohad már, mint az enyém. Hiába mázolja festékkel. Őt sem kímélték meg az évek... és még mindig vár...de mire? Már harminc éve ...minden este.
Mindent úgy csinálok, ahogyan szoktam. A madame, minden este 7 órára kívánta a kész szobát. Az ezüstkészletet választom a vacsorához. Már az első megterített asztalra is ezüstöt tettem. Az a legszebb mind közül. Ugyan az arany, rendkívüli ritkaságnak számít, főleg, ha az- az étkészlet egyedi rendelésre készült, … mégsem illik a madame jelleméhez… ( ebbe beleszámítandó az is, hogy a madame birtokában lévő,  aranyból ötvözött tárgy legtöbbjén, a madame családjának címere díszeleg.  A madame persze… gyakran dicsekszik ezzel bárkinek akinek teheti, a főnemestől kezdve a tejesemberig . ) Amikor a madame enni kíván egyedül, akkor is azzal terítek. Az ezüst jobban tükrözi a madame természetét  … szerintem ő is jobban szereti. Persze… ennek még egyszer sem adott hangot... Megterítek és kikészítem a madame ruháit egyéb förtelmes kiegészítőit.
Végignézek a szobán, és egyszer csak egy tükrön állapodik meg a szemem. Ezt még sosem láttam itt.  …Ez valami új szerzeménye lehet. Vagy ajándékba kaphatta valami rokontól? Egészen szép. Közelebb lépek hozzá és egyszer csak meglátom magamat benne. Hát… nem mondom… a seggem és a mellem is már jócskán hatvanas. És a csontjaim…ah…Végigsimítok arcomon…és…
- „ Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki hisz bennem, legyen bár halott, élni fog!”
- Nézegetem magamat a tükörben és egyszer csak valami megváltozik... a szobában mintha sötétebb volna... suttogott valaki... lehet, hogy nem vagyok egyedül? Talán figyelnek? Vagy ezek csak a falak? Gúnyt űz belőlem a madame szobája. Rajtam kuncognak a falak, s a kulcslyukból is suttogás szűrődik át, alig hallhatóan... Visszafordulok a tükör felé és egyszerre úgy pislog vissza benne arcom, mintha megfonnyadt volna. Szomorú, ráncos öregasszonyként bámultam vissza magamra. Görnyedt, deformált csontjaim szinte átszakítják bőrömet, oly soványra aszalódtam... Megrémülök attól, amit a tükörben látok … Meg akarom semmisíteni a tárgyat, letépni a falról és ripityára törni... hátha azzal a rontásnak is vége, de hogyan is tehetném? Ez a madame-é. Semmihez nem érhetek hozzá. Egyetlen feladatot bíztak rám, terítsem meg azt a rohadt asztalt és menjek vissza a konyhára...  Fiatal vagyok még, egyszerűen nem bírom kordában tartani az indulataimat… nem voltam erre felkészülve… csont sovány arcomra rávetül a fény…rémisztő… Édes Istenem segíts meg! Mindennek arca van. És minden engem bámul… morognak? Hangjuk is van… rosszallóan hümmögnek…összeesküvést szőnek ellenem…
-„Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, legyen bár halott, élni fog!”
- Mindenhol tükrök… Magába szippant a szoba …. démonok sötét tekintete lopva figyeli minden mozdulatomat.  Figyel…Minket…engem..
Mindjárt megőrülök! Nem…NEM!!! Tudom mi a feladatom ….egyetlen feladatom van ebben a fertőben…elő kell készítenem a madame-nak a szobát….Istenem mindjárt 7…meg fog büntetni ezért… senki nem ismeri annyira, mint én… senki nem látja őt a négy fal között…csak én…csak mi… és én most itt vagyok a kígyófészekben. ..és arra várok, hogy megtaláljon aztán elevenen felfaljon. Eltakarom arcomat és a szememet hogy ne kelljen ránéznem semmire... nem szabad a feladatomon kívül másra koncentrálnom... meg kell terítenem és…behunyom szemem és koncentrálok…
-„ Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, legyen bár halott, élni fog ! -„ Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, legyen bár halott, élni fog ! -„ Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, legyen bár halott, élni fog !…
Egy pár másodperc után, kinyitom a szemem és meglátom az ezüst kanalat közvetlenül a jobb kezem mellett... De gyönyörű… lassan végigsimítok az ezüst étkészlet minden darabján…kitapintom a családi címer domborulatát…a madame családjának különleges darabja…ahh…milyen hideg…zsibbadnak az ujjaim…remeg a kezem…és nem bírok ellenállni a kísértésnek….Rossz!!! Semmirekellő!!! A madame nagyon meg fog büntetni ezért… látni fogja, hogy megérintettem… legszívesebben megnyalnám, hogy érezzem mennyire hideg …vajon milyen íze lehet az olvadt ezüstnek? Nem. NEM SZABAD! Nem érhetek hozzá… A tárgyak ellenem fordulnak…érzem, hogy magába szippant a szoba…érzem, hogy figyelnek! Tudják, hogy mit csinálok… Karmok… Hörögnek … Ezernyi démon feni rám itt a fogát…
Összepréselnek…megfulladok…nem érhetek semmihez….
-„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem legyen bár halott, élni fog.”
Csak kántálom, a bűvös mondatot, de nem változik semmi…nem tudom távol tartani magamtól őket…és..és…
egy hasított bőrkesztyű. Egy percig csak bámulom…
Magához vonz… egyszerűen nem tudok ellenállni  a kísértésnek..mire feleszmélek, kezem már nyúl is utána… Az ég irgalmazzon a madame-nak ezekért a felesleges kacatokért...… néma csönd... levegőt sem veszek... csiklandozza érdes kezemet... Milyen puha…biztos finom illata van…mélyen beleszippantok…részegítő… bármikor bejöhetnek….elmúlt 7…a madame nagyon mérges lesz, ha ezt megtudja… Végignézek magamon a tükörben, és egyáltalán nem tetszik a látvány... a kesztyű önmagában szép... de én rongyos vagyok. Elfordítom a fejemet és a madame  vacsorájához előkészített kacatok között tekintetem egy csodálatosan szép ruhára esik. A madame ma esti szettje…de szép...selyem…  Ebből még nagyon nagy baj lehet…Csak a madame meg ne tudja…. A tárgyak ellenem fordulnak… nem érhetek hozzá… de nem tudok uralkodni magamon...