szellem.
Csodálkozva vettem észre, mennyi mindent összelopkodtam már életemben. Nekem ez inkább egy kapok-adok játék, amiben elhitetem magammal, hogy én vagyok az irányító,és a lopás tényét próbálom valamivel kiváltani, ill. visszalopni, mintha helyreállítanék valamit. Ezt persze nem lehet nyomtalanul megtenni, pedig nagyon igyekszem. Hihetetlen óvatossággal a kezemben tartom, és védem mint egy kis állatot. Érdekes, hogy a sajátomra miért nem figyelek ennyire?
De a többit számon tartom hideg precízséggel. Egyszer csak azonosulok velük, mintha már az enyémek lennének, úgy bánok velük, mintha ismerném őket évek óta, és szeretem
őket, mert vonzóak, de csak egy ideig. Az 'új' élménye felpezsdít testileg-lelkileg, izgalmas. Ilyenkor nem számít az eredete, csak a végeredmény, hogy van, mégpedig velem. Tudatomat
igyekszem megszabadítani a múlttól, és egy új fejezetet nyitni.
Mivel általában alkalmazkodó tudatom van, bármit képes vagyok elhinni és elhitetni az agyammal, és
ezt olyan nagyszerűen, hogy őszintén elhiszem, igaz, ami történt. Ezzel persze vigyázni kell, nehogy átessek a ló túloldalára, mert felejteni butaság lenne. A mélytudat-raktárakban ott bújkálnak, haldogálnak (?). Ahogy az előbb mondtam: általában. De ez függ az időtől és a megszokástól is. Amit képtelen voltam megszokni, azt 'visszaloptam', talán ellenem fordult az élmény? Mintha lerónám a tartozást bűnbánó fejjel. Ekkor úgy hagyom, ahogy a kezdeteknél, mielőtt találkoztam volna vele, finoman elvonulok, közben pedig lesem, hogy tartja-e a szemkontaktust. Talán azért, mert nehéz hátat fordítanom, túl nagy bennem a ragaszkodó szellem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése