Ellenben eszembe jutott, többek között, hogy 2007-ben a Zsiráfivóhely című előadásunk kapcsán merészeltem megállapítani a tételmondatot, miszerint bizonyos lények (például a zsiráfok) éppen ott teszik ki magukat a legteljesebb veszélynek, kiszolgáltatottságnak, ahol az élet forrását-vizét veszik magukhoz. http://formanek.blogspot.hu/2007/10/cmads-mgikus-mozdulatai.html
Genet írásaiból lassanként megértettem, hogy mindez fordítva is igaz lehet. Ahol a legkevesebb esély van élni, túlélni, ahol a legkockázatosabb a (jelen)lét, vagy leginkább lefokozódik annak külső-belső értéke, ott emelkedik (emelkedhet) legmagasabbra a gyönyör is, az élet íze, a lét-éberség mámorító józansága. Számomra a nőknél plasztikusabban senki sem lehet esélyes ezt megfogalmazni, megmutatni és megkérdőjelezhetetlenül (fájdalmasan, diadalmasan) állítani, egyszerűen azért, mert például mélységes összefüggés látszik a szülés és a fájdalom között. Még akkor is, ha erről adott esetben nincs is valakinek pontos tudása, vagy önképe, vagy felismerése.
Ugyanis úgy tűnik számomra, hogy a nők életideje (és energiája is) nem lineáris: nem olyan egyszerű ez, mint a férfiaknál. (Nem is lehet igazán megérteni.) Azaz ténylegesen egyszerre hordozzák a múlt emlékeit és a jövő vágyait, de mindezt a jelenben. Olyanokra emlékeznek, amik még nem történtek meg, és jóslataikban a múltat igazolják. Nekem ez egyre elementárisabb élményem kezdett lenni az utóbbi IDŐben, mondjuk hogy években, és most végre eljött a lehetőség, hogy mindezt alaposabban megértsem, vagy legalábbis és főként(!) megéljem, vagy ha tetszik - és nekem így tetszik legjobban - megkérdezzem. Tőlük. Magamtól.
Amire jutottam, most épp, vagy tán pár órája, az igen egyszerű. És igen bonyolult is.
Mélységes megrázkódtatás a szemléletemben, és mélységes megnyugvás a lelkemben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése