Sűrű és merész anyagban vájkálunk, a motívumok olyan szorosan tapadnak egymáshoz, hogy a jelentések szikrázásba belezavarodunk. A rögzítési rögeszme őrölten tombol, a megfejtéshez viszont puhább belsőbb állapotok vezetnek. Egymásnak feszül a formai szigorúság és az érzelmi hajlékonyság.
Óvatosan kell bánni a szavakkal, mielőtt kimondjuk őket. Sejtések mentén haladunk előre, hátra.
Úgy kell dolgoznom, mint egy portréfestőnek. Öt női arckép készül.
Recept nélkül, vakon, izgatottan - ahogyan mondjuk a szerelem bontja ki szirmait.
*
Hogy egyáltalán megközelítőleg leírjam, hol tartunk most, kedves várva várt előadásonként 20 fős közönségünk, magamat kell idézzem (2010-ből az Oberon világai rendezői naplójából):
"Rendezni akkor kell, amikor már elég nagy a káosz. Addig csak a káosz teremtésével lehet foglalkozni. Egyébként a káoszítás összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a rendezés. Nem lesz bármilyen káoszból rend, sőt bizonyos káoszok teljesen érdektelenek, még akkor is, ha rend lesz belőlük."
Nos, jelenleg a káosz olyan izgalmas méreteket kezd ölteni, hogy holnapra mégis kénytelen leszek visszafogni magam rendezőileg, hogy a káosz önmagát hadd ízlelgesse még, s kifáradva majd, belesétáljon formai csapdámba. Most még túl rakoncátlan, nem akar befeküdni a kis ketrecágyba. Szeretem ezt a vadságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése